Horror a mesékben
Piroska nagymamáját megeszi a farkas, a vasorrú bába meg akarja sütni Jancsit és Juliskát, és még hosszan sorolhatnánk a horrorisztikus elemeket a klasszikus gyerekmesékből. Jó, hogy ezt meséljük elalvás előtt a gyerekeinknek?
[wp_ad_camp_1]
Mielőtt kétségbeesetten eldugnánk a mesekönyveket, érdemes utánajárni, hogy mit mond a lélektan a mesék világáról. Bruno Bettelheim a XX. század második felében gyerekpszichológusként rehabilitálta a meséket, és rámutatott, hogy a felnőtt ésszel ijesztőnek és kegyetlennek tűnő mesemotívumok igen nagy segítséget jelentenek a kicsi gyerekeknek. A kisgyerek pontosan tudja, hogy a mesék nyitómondata – „hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl” – azt jelzi, hogy az elhangzó történet nem itt és most, nem a valóságban játszódik, ámbár a történet mégis szimbolikusan igaz mondanivalót közvetít. Bettelheim magyarázta szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a tudattalanhoz, éppúgy képekben közvetít fontos tartalmakat, akárcsak az álom. A kisgyermek ezeket a szimbólumokat nem képes tudatosan megérteni, de a képek szimbolikus igazságtartalma eljut a tudattalanjába, és ott jótékonyan segíti a szorongások oldását.
Anyám a gonosz mostoha
Felnőttként már nem emlékszünk arra, milyen egy kisgyermek lelkivilága, csak a kisember hisztirohamaiból sejthetjük, hogy hatalmas indulatok rejtőznek benne. Félelmetes élmény megélnie, hogy az akarata megtörik a felnőttek tilalmán, hogy irtózatos harag kerekedik benne éppen azok iránt, akikre a legjobban rászorul, és akiknek ki van szolgáltatva. A mesék világa mintha a gyermeki lelket képezné le: tele van kegyetlenkedésekkel, ártani akaró gonosz mostohákkal és sárkányokkal. A gyereket ez a világ paradox módon megnyugtatja. Felismeri, hogy ezek a féktelen indulatok nem csak benne kavarognak, sőt az egymásnak ellentmondó indulatait a mese alakjain és történésein keresztül szét is tudja válogatni. Megérti azt is, hogy ezek az érzések hozzátartoznak az emberi természethez, és kezelhetők.
Harmónia magammal, aztán jöhet a herceg
Nagy segítséget jelentenek a mesék abban is, hogy a kisgyerek megérti: a felnőtt élethez vezető út nehézségekkel, próbatételekkel van kikövezve. A belső érés fontosságát jelzi például a Csipkerózsika című mese. Csipkerózsika szülei hosszú évekig várakoztak a gyermekáldásra. Amikor megszületett a várva várt gyermek, egy sértődött gonosz tündér, akit nem hívtak meg a keresztelőre, elátkozza a kislányt. A jó tündérek már csak enyhíteni tudják az átkot: az orsó szúrásától a tizenöt éves lány nem hal meg, csak hosszú álomba merül. Bettelheim szerint a történet a serdülő lány hosszú, csöndes, önmagába forduló koncentrációjának szükségességéről szól. Vagyis arról, hogy a fontos változások időszakában a sikeres növekedés feltétele a befelé fordulás, passzivitás, mely a külső szemlélő számára semmittevésnek tűnik. Ilyenkor az egyénben olyan jelentős lelki folyamatok zajlanak, amelyek mellett nem marad energiája a kifelé forduló aktivitásokra. A mese vége, a királyfi megjelenése pedig azt a tanulságot hozza, hogy az egyén akkor remélhet boldog párkapcsolatot, ha megtalálja a harmóniát önmagával.
Értem, hogy én vagyok a gonosz mostoha
Bettelheim hangsúlyozza, hogy a mesék leginkább akkor érik el jótékony hatásukat, ha csonkítatlan változatban jutnak el a gyerekhez, mert a népmesék minden elemének fontos szerepe van. A mesék megváltoztatásával, „horrortalanításával” épp a lényegi mondanivaló sikkad el. Bettelheim fontosnak tartja azt is, hogy a meséket a gyerek leginkább felolvasás formájában a szüleitől hallja. Mivel a mesék többsége a szülőkkel való konfliktusokat is érinti, megnyugtató a gyerek számára, hogy a mese olvasásával a szülő jelzi, hogy ismeri ezeket a problémákat, és természetesnek tekinti őket. A mese akkor éri el igazán a hatását, ha a gyermek maga alkotja meg hozzá a saját belső képeit, így rendeződhet a tudattalanban lévő káosz. Tehát célszerű először illusztráció nélküli könyvből felolvasni a meséket, és esetleg a többedik felolvasás során elővenni a Walt Disney által átdolgozott, illusztrált mesekönyveket.