Miért vándorol a mágneses pólus?

Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy a mágneses pólus szelíd vándor nem kell félni tőle. A pólusvándorlás és a kontinensek vándorlása szorosan összefüggő jelenségek. A dolgok jelenleg tapasztalható érthetetlensége azért alakulhatott ki, mert a tudománytörténetben a kronológiai logika szerint kialakult néhány gondolati csapda.

Az egyik ilyen gondolati csapda, a tudósok azon állítása, hogy a napszél anyagát kizárólag a magnetoszféra választja ketté a részecskék töltésállapota szerint, ami cáfolhatatlanul logikus, de tudni kellene, hogy a magnetoszféra mitől alakul ki, hogy a jelenség mögé láthassunk. Mivel az un. Globális jégkorszak elmélet valamivel előbb jelent meg, mint a kontinensvándorlás elmélete megrősödhetett volna, a kontinensvándorlás leírása következetlen maradt, a  földtörténetből alig-alig csurgott át a jelenkori geológiába. Nézzük részletesebben!

Abban mindannyian egyetértünk, hogy a magnetoszféra akkor alakulhat ki, ha megjelenik az erő, mely képes megvédeni a bolygót a napszél és a kozmikus sugárzás káros hatásaitól. Létezhet-e a magnetoszférától elkülöníthető jelenség, amely a részecskék pozitív ionállományát az északi, a negatív ionállományt, pedig a déli pólus fölé tereli? A válasz egyértelműen igen, hiszen már a múlt század húszas évei óta ismerjük a földkéreg elemek, vegyületek szerinti összetételét, és tudjuk, hogy annak több mint 95%-a negatív töltésű, tehát elektronokban gazdag oxidionokból áll. Ha azt állítanánk, hogy a szárazföldek negatív töltésűek, akkor ellenpólusát a tengerek sóban gazdag ionállományában kell keresni. Ha a szárazföldek a felszíni negatív pólus, akkor a napszél nehézionállománya a kontinensek térerőcentrumának közelében igyekszik majd földet érni, a tengerek térerőcentrumáben pedig az elektronokban gazdag negatív ionállomány. Az érkező részecskék hatására kialakuló horizontális töltéspolarizáció során a Föld köpenyében és a kéregben olyan északi irányú elektronáram alakul ki, amelynek útja tökéletesen megegyezik az elektromágnesben áramló elektronéval, és ugyanúgy mágneses mezőt gerjeszt, mint az ember alkotta szerkezetek, csak valamivel nagyobbat. Ez a magnetoszféra pedig már maga is elősegíti a részecskeáramok terelgetését.

A tengerek és a szárazföldek közötti töltéskiegyenlítődés is végbemenne, ha a tengerek felszínéről kilépő vízmolekulák nem ragadnának magukkal jelentős mennyiségű elektront, amit éppen a szárazföldek fölötti területeken veszítenek el, fönntartva ezzel az örökös töltéspolarizációt. Tudjuk az elektrosztatikából, hogy szakadásnál, kiválásnál töltésmegosztás alakul ki. Ez alól a tengerből szél által kiszakított vízmolekula sem kivétel. Ez az oka, hogy a hideg tengerek is párolognak, tehát a Föld éppen télidőben járó féltekén is van csapadék, de kevesebb a felhők szabad elektronállománya, ezért villámlással, dörgéssel járó viharok ritkábban fordulnak elő. Nyáron, amikor a napfény hatására elektronok lépnek ki a sóionokból, a tengerek felszíne nemcsak melegebb, de elektronokban is sokkal gazdagabb, mint télen, ilyenkor tehát a viharok zivatar jelleget öltenek. A Föld felszínének forró éghajlati övein ez a jelenség mindennapos. Az elektronhalmozódás a felszíni vizekben megnöveli a párolgási hajlandóságot, ezért mágneses viharok után gyakrabban fordulnak elő soha nem látott viharok. A december 4-én megtapasztalt részecskeaktivitást követő metorológiai enrópia-lázadás éppen napjainkban van lecsengőben Eurázsia területén. A mágneses viharoknak azonban más következményei is vannak.

Amikor a mágneses pólusok felől érkező részecskék a Föld köpenyében egymásra találnak, akkor elemeket és vegyületeket alkotnak. Ez a folyamatos jelenség fúziós energia felszabadulással, és a megnövekvő térfogatigény miatt, nyomásnövekedéssel jár, amit a föld felszínén földmozgások és vulkánkitörések formájában érzékelünk. Mágneses viharok esetén a nyomásnövekedés olyan drámai, hogy súlyos földrengés, vagy erős földrengések sorozata következhet be. 2004. november 20-án igen erős mágneses vihar volt, és 33, 34 nap múlva bekövetkezett az addig elképzelhetetlen borzalom Ázsiában. 2005. január 17-18-án is volt mágneses vihar, de a keletkezett feszültség ez év február végén néhány kisebb fölmozgással levezetődött. Érdekességként jegyzem meg, hogy a mágneses viharok között éppen annyi idő telt el, mint a Naphoz legközelebbi bolygó, a Merkúr priódusideje. Nyilván a pálya Naphoz legközelebbi pontján, a perihéliumban az egyébként is kitörni készülő ínállományt a bolygó vonzása mozgásba lendíti. Bizonyosnak látszik tehát, hogy 2006. január első napjaiban lesznek földmozgások, remélem ezúttal is csak néhány kisebb.

Mágneses pólus

Mágneses pólus

A Föld mélyében zajló elemkeletkezési folyamat nyilvánvalóan a Föld tömegnövekedésével jár, ami maga után vonja a felszín arányos növekedési ütemét is, ezért a világtengerek egyre nagyobb tömegű vizet képesek befogadni, közel azonos tengerszint mellett. A globális felmelegedés elméletet a felszíni elektronaktivitás figyelembevétele miatt is célszerű újragondolni, mert olyat a hold is képes előidézni, ráadásul lassítja a Föld forgását, ami ugyancsak eredményezheti a meteorológiai entrópia gerjesztését.

A Föld gyomrában történő elemkeletkezés folyamata nemcsak a belső hő állandó forrása, de a kontinensek mozgása is innen eredeztethető. A tengerek fenéklemezét behálózó hátságok időről-időre megrepednek, a repedések oldalfalát feszítő nyomás pedig felgyűrődésre, vagy alábukásra kényszeríti a kérget, de olyan erővel, hogy a szárazföldek hol az egyik, hol a másik pólusra torlódnak össze. A pólusokon nyomot hagy a jég, a forró égövi áthaladásról vastag szénrétegek árulkodnak. Most, amikor a kontinensek az északi összetorlódásból jönnek, a szárazföldek éghajlata megváltozik, melegebb lesz, de a tengerek nem fognak felforrni. A Föld lakható marad, ha a szárazföldek zöme átmenetileg fel is sorakozik az egyenlítő mentén, az északi félteke pedig relatíve emelkedik, mert ezen a féltekén intenzívebb az elemkeletkezés folyamata, a mágneses pólusok pedig az egyenlítőhöz vándorolnak, mint a Neptunuszon és az Uránuszon, de a magnetoszféra nem fog összeomlani.

A Föld jövője szempontjából a Neptunusz sokkal ígéretesebb, mint a Vénusz. Ha egyszer Űrhajós leszek, a Neptunusz felszínét szeretném megnézni. Megnézném persze, ha a Neptunusz egykori Van-Allen övéből kialakult hagymahéj szerkezetű, sűrü felhők ezt a látogatást nem akadályoznák meg. Addig, amíg a Föld Neptunusz méretű óriásbolygóvvá cseperedik, a mágneses pólusok sokat fognak vándorolni. Szelíd vándorok ők, nem ártanak senkinek, de jól tudják, hogy a Világegyetem elektromos természtű.