Kettős beszéd a gazdaságról

Az elmúlt hónapokban a magyar gazdaságról homlokegyenest eltérő vélemények jelentek meg a nyilvánosság előtt. Természetesen nem a belpolitika által vezérelt „szakértői véleményekre, vagy a csak fehér vagy a csak fekete álláspontokra gondolok, hanem például a hitelminősítők bóvli közeli besorolásaira, vagy az IMF legutóbbi értékelő anyagának a kockázatok jelentőségét hangsúlyozó érveléseire.

Ezzel szemben az utóbbi időszakban a forint árfolyama az euróval szemben 270 alá erősödött, a BUX index 2300 pont felett járt, az állampapírok hozamai pedig inkább mérséklődtek, semmint nőttek.

A két álláspont persze csak látszólagosan különbözik, hiszen az egyik jellemzően a rövid távú, míg a másik a hosszú távú kilátásokat (azaz a fenntarthatóságot) tekinti értékelése alapjának.

Ha a két szempont ilyen drasztikusan eltér egymástól, és ha abban a rövidtávú szemléletű megítélés kiugróan pozitív, indokolt nagyon óvatosnak lenni. Ez utóbbi a befektetők rövid lejáratú döntéseikhez gyors, gyorsan romló érveket használnak.  Jellemzően ilyeneket: a Parlament 3 százalék alatti hiánnyal fogadta el a költségvetést, februárban reformprogramot hirdetnek, a nyugdíjpénztári vagyon csökkenti az államadósságot, tehát most érdemes forint eszközöket venni. Csakhogy ugyanezek a befektetők az első negatív jelre (ha például bármilyen tény arra utal, hogy az előbbi hírek nem, vagy nem teljesen bizonyulnak valósnak) új, rövid lejáratú érveket kapnak az eladáshoz.

Gazdaság

Gazdaság

Ilyen helyzetben a gazdaságpolitikának egyértelműnek kell lennie, azaz úgy szükséges a kormányzati intézkedéseket végiggondolni, megjeleníteni és végrehajtani, hogy az egyszerre győzze meg a hosszútávú elemzőket azok valóságosságáról, és ne adjanak a hirtelen változásokkal okot a rövidtávú befektetők gyors visszavonulására. Ebben van azonban a jelenlegi gazdaságpolitika legnagyobb hiányossága: szinte minden döntéshez, elképzeléshez rendelődik egy, azt ellenpontozó, vagy legalábbis megkérdőjelező állítás. A teljesség igénye nélkül néhány, az utóbbi idők terméséből:

A költségvetési törvényt 2015. december 23-án fogadta el az Országgyűlés, mindenki számára pozitív jelzésként 3 százaléknál kisebb GDP arányos hiánnyal. Ehhez volt szükséges a drasztikus különadók bevezetése, a magán-nyugdíjpénztári vagyonok konfiskálása. Nem telik el azonban két hónap és a nemzetgazdasági miniszter 250 milliárdos (a GDP arányában közel 1 százalékos) költségvetési zárolásra („alapra) tesz javaslatot.A kormány megnyugtatólag kijelenti, hogy nincs szándékában az inflációs cél (3 százalék) emelése. Majd ezzel egyidőben kívánatosnak tartana egy publikus vitát arról, hogy mi legyen a jegybank szerepe, azaz, hogy az inflációkövető jegybanki politika megtartása indokolt-e.Csökkentjük a deficitet és az adósságrátát, erősíteni akarjuk az eurót, de az euró bevezetése nem cél. Az realitás, hogy 2020-ig nem valószínű, hogy eleget tudunk tenni a feltételeknek, de ez nem azonos azzal, hogy ne törekedjünk a feltételek mihamarabbi teljesítésére.Végezetül hogy hű maradjak magamhoz, egy intézményi ellentmondás: a pénzügyi felügyeletnek jogosítványa, lehetősége és kötelezettsége van a pénztárak ellenőrzésére, a vagyonkezelési tevékenység ellenőrzésére, ezért a PSZÁF függetlenségét megerősítik 2016. január elsején. Majd két hónapra rá a kormány közvetlen és beszámolhatatlan ellenőrzési szervét, a KEHI-t kívánják megbízni a pénztárvagyon ellenőrzésével, aminek erre se embere, se információja, se speciális ismerete nincs.

A formál-logika szerint, ha van két egymásnak ellentmondó állítás, akkor ki-ki saját döntése szerint válogathat közülük, hogy melyiket fogadja el. A gazdaságpolitikában azonban ez így nem működik. Az egymásnak ellentmondó állítások lényegében azt az üzentet közvetítik: jelenleg nincs a kormánynak következetes, egyértelmű gazdaságpolitikai elképzelése, ezért aztán marad a kettős beszéd és az állandósuló következetlenség.