Gobelin: művészet, vagy hobbi?

A gobelint fali kárpitnak is nevezik, nevét a XVI. században Párizsban élt Jean és Philibert Gobelin kelmefestő testvérekről kapta, akik az akkortájt divatos olasz festészettel szerettek volna versenyezni. Gazdag főurak lakosztályaiba készítettek falikárpitokat.

Az egykori, nagyméretű, falakat beborító falikárpitból párnahuzat, finoman megmunkált falikép, ajándéktárgy vált. Népszerűsége csúcsán, a XIX. században, az iparosodás idején a polgári családok hölgyeinek adott divatos elfoglaltságot. A gobelin lényege az ábra, amelyet kezdetben az ablakon átszűrődő nap, vagy üveglap elé helyezett gyertya segítségével kopírozták a kelmékre, majd papírkép segítségével kilyuggatták, aztán szénporral, tussal megrajzolták a mintát. Berlinben gyártottak először tömegesen gobelint, előfestett, géppel nyomott mintákat tudtak aztán a hölgyek aprólékos munkával kivarrni. A gobelinvarrás a szövött kárpitok szövőszéken történő eljárását utánozza. Vastag, tompahegyű tűvel egy speciális textilfajtára, a kanavára nyomott képeket kell gyapjúfonállal, keresztszemes öltésekkel kivarrni.

Gobelin

Gobelin

A kanavák sokféle változatban kaphatók: a nagylyukútól az egészen apró szeműig, amiből a gobelin kézimunkák királynőjének tartott részletesebb kidolgozású tűgobelin készíthető. Kezdőként a nagyobb kanavával ajánlatos elkezdeni a kézimunkázást. A gobelint balról jobbra, lentről felfelé, vagy fentről lefelé kel kivarrni. Először az előtérben szereplő alakokat varrjuk ki, utána térjünk át a kép hátterére. Számos nagy festő képei váltak a gobelinképek mintáivá, találkozhatunk kézzel varrott példányokkal Rembrandt, Raffaello, Boticelli, Rippl-Rónai József és Mányoki Ádám festményeiből. A gobelinkészítés ma is kedvelt időtöltés, ami készítőjének remek kikapcsolódást biztosít, az elkészült alkotás pedig szemet gyönyörködtető.